Nagy kísértése minden embernek, főként a hívőknek, hogy ha valami szerencsétlenséget, csapást, betegséget, elszegényedést látnak, annak okát a szenvedő ember bűnösségében keressék. Akit még nem ért csapás, könnyen esik az önigazolás bűnébe: lám, engem jobban szeret Isten, mert én jobb, kedvesebb vagyok előtte. Ez ellen szól Jézus. Borzadva hoznak hírt emberekről, akiket Pilátus kivégeztetett, másokról, akikre rádőlt egy torony. Azonnal felteszik a kérdést: mi volt a bűnük? Jézus egyrészt megtiltja magát a kérdést. Nem ránk tartozik másoknak sem a bűne, sem a büntetése. Csak annyiban, hogy magunkra irányítsa a figyelmünket: velünk is ugyanúgy megeshetik. Sohase próbáljam magam mások elé tenni csak azért, mert engem Isten több jóban, nagyobb kegyelemben részesített. Istent dicsérjem érte, ne magamat. Kérhetem, hogy szabadítson meg hasonló nyomorúságoktól, de alázattal fogadjam el, ha éppen engem ér, abban a tudatban, hogy nekem sincs érdemem Isten előtt. Másrészt együttérzéssel, segítőkészséggel, ne ítélkezéssel forduljak a károsultak felé, hiszen egyformán bűnösök vagyunk Isten előtt, egyformán rászorulunk az Ő bocsánatára, együtt kell elfogadnunk, ha jó lehetőséget ad örömteli szolgálatára.
Uram, Istenem, köszönöm neked, hogy szeretetedet azzal is megmutatod, hogy sok jóban lehet részem, és mindig gondoskodsz minden szükségemről. Tudom, nem érdemlem meg, de olyan jólesik elfogadni szereteted ajándékait. De ha csapással sújtasz, akkor is tudom, hogy éppen úgy szeretsz. Vagy engem akarsz valamire rávezetni, amit én nem vettem észre, vagy a közös nyomorúságból nekem is ki kell vennem a részem.
Te tudod, Atyám, hiszem, hogy életem a Tied, úgy használod fel, ahogy Te látod jónak. Szereteted a biztosítéka annak, hogy rád bízhatom magam, a jóban hálával, a rosszban engedelmességgel. Ámen.