"Isten azonban nem feledkezett meg Nóéról, sem azokról az élőlényekről, azokról az állatokról, amelyek vele voltak a bárkában."- 1Mózes 8,1
Nem lehetett kellemes dolog hónapokat tölteni a bárkában, miközben kint halál, pusztulás dúlt mindenfelé. Százszor is lemondhattak életről, jövőről, arról, hogy Isten még adhat számukra szabadulást. Csak teltek a napok, reménytelen összezártságban, elégedetlenségben, kínos, keserves egyedülvalóságban, "a mindennapi szörnyű szürkeségben", amiről Reményik Sándor panaszkodik. Hányszor éreztük ezt a reménytelen szürkeséget életünkben! Hányszor gondoltuk, hogy Isten már régen elfeledkezett rólunk, más világ felé fordította az arcát; körülöttünk, és a mi számunkra nincs más, csak halál és pusztulás! Imádságaink csak a falakig jutnak, Isten már nem hallja őket. Még azt sem vettük észre, hogy bárkában vagyunk: Isten gondviselése őriz minket, míg mások a semmibe hullanak körülöttünk. Aztán "egyszerre megnyílt az ég, mely nem tárult ki átokra, imára". Egyszerre valaki megfogta a kezünket a reménytelenségben, megnyílt az a lehetőség, amire éveken át készültünk, kiderült, hogy valaki éppen ránk vár, hogy éppen arra van nagy szükség, amiért keservesen megkínlódtunk. Hogy Isten velünk volt és velünk van. "Nem feledkezik el", sem rólad, sem azokról, akik veled vannak. Legyen türelmed kivárni! Tudd meg, minden percben tudjad, Isten szeme rajtad van, és éppen akkor fogja kinyitni bárkád fedelét, amikor kint már süt a nap, és napsugaras mezőre fogja vezetni lábadat. Ne félj, Ő rólad meg nem feledkezik!
Urunk, segíts, hogy meglássuk, hogy mindaz, amit mi börtönünknek gondolunk, valójában a Te bárkád! Hogy ne csak akkor jöjjünk rá erre, amikor már megváltozott körülöttünk a világ, de a reménytelen szürkeségben is tudjuk, higgyük és érezzük, hogy Te vagy velünk. Hogy akkor is örülni tudjunk, amikor a legsötétebb a helyzetünk, el nem felejtve, hogy Te rólunk el nem feledkezel. Ámen.