"Tamás pedig, egy a tizenkettő közül, akit Ikernek hívtak, éppen nem volt velük, amikor megjelent Jézus. A többi tanítvány így szólt hozzá: Láttuk az Urat. Ő azonban ezt mondta nekik: Ha nem látom a kezén a szegek helyét, és nem érintem meg ujjammal a szegek helyét, és nem teszem a kezemet az oldalára, nem hiszem."- János 20,24-25
Tamás a mi igazi apostolunk, valódi modern ember. Mi is ezerszer mondjuk: "Hiszem, ha látom!" Valami képtelen nagyképűség, önteltség van ebben a mondatban. Annak a feltételezése, hogy a mi szemünk és értelmünk olyan nagyszerű, hogy semmi nem létezhet, ami kívül volna a láthatárán. Nem akarjuk tudomásul venni, hogy az utolsó száz év minden felfedezése mennyire megcsúfolta az azelőtti emberiség nagyon magabiztos tudását. Jellemző történet: a bécsi orvosprofesszor kijelenti: Minden porcikáját megvizsgáltam a felboncolt embereknek, és nyomát sem találtam a léleknek, tehát lélek nincs! Mire a székely diák felkiált: Ne a holt emberben keresse a lelket! Tamás nem hitetlen. Ő hűséges tanítvány, míg mellette van Mestere. Most is szeretne hinni, de képtelen rá. Kell, hogy Jézus megmutassa magát neki. Jézus szava nekünk szól: "Boldogok, akik nem látnak és hisznek." Mi is csak akkor tudunk hinni, ha a Szentlélek hozzásegít.
Atyám, úgy szeretném én is kérni, hogy mutasd meg nekem is Krisztust. Tudom, képtelen kérés, azt jelenti, hogy nem bízom eléggé benned. Pedig Te megmutattad magad. Éppen akkor segítettél, amikor kellett. Úgy hallgattad meg imádságomat, ahogy magam se gondoltam volna. De mindennél többet jelentett, hogy igédet olvasva éreztem, tudtam, hogy éppen nekem szól. Az én kérdéseimre feleltél. Az én vágyamat töltötted be megvilágosító szavaiddal. Köszönöm, hogy hinni tanítottál, Uram. Ne csak engem, ne csak néhányunkat, de egész ifjúságunkat tanítsd meg hinni, hogy jövője, boldogsága, üdvössége legyen utódainknak! Ámen.